Harmadik fejezet – Peregrin küldetése

Nehezen zötykölődött a szekér az Őrzők útján. Godwin Nagyúr és kísérete már több mint tíz napja próbált átjutni a Brickenwood rengeteg végtelen sűrűjén. Régen elhagyták már a keskeny leágazást, ami az Őrzők táborához vezet, ebből tudható volt, hogy lassan a vadon végéhez érnek. A nehéz terep és a párás levegő nagyon legyengíti a maroknyi sereget. Mit sereget?! Hisz, csupán négy emberből álló csapatról beszélünk, akik hetek óta alig látták a Napot. A katonáknak olybá tűnt, elvesztek a természet végtelen sűrűjében. Akik valaha végig járták az Őrzők útját, csak úgy hívják ezt a vadont: a Zöld Pokol.  Valóban pokoli annak, aki túl akar lenni rajta. Elviselhetetlen az az érzés, hogy sosem lesz vége. A rothadó kéreg és a nedves moha átható szaga szűnni nem akaró szinfóniává egyesül a Brickenwood rengetegben élő állatok hangjával, melyek egyszerre ingerlik a fület és az orrot. Szó szerint érezni az erdő hangjának a szagát.

Thomlin és Sam, a két apród, már alig áll a lábán. Csizmájukat kikezdte a nyirkos és durva terep, ivóvizük alig, ennivalójuk egyáltalán nem maradt.

- Te, Sam! Ha ezt nem élném túl, tudd, hogy megtisztelő volt Veled szolgálni – préselte ki magából az utolsó szavakat Thomlin.

- Thomlin! Ne beszélj marhaságokat! Bár, igaz, ami igaz…huhh – Sam is levegő után kapkodott. Minden egyes beszélgetéssel töltött perc energiát von el a meneteléstől. – Szóval… Tényleg kivagyok én is, de most már nemsokára vége van.

Sir Godwin nem először tette meg ezt a kimerítő utat, de az évek előre haladtával egyre nehezebbnek érezte. Tudta, hogy nemsokára megérkeznek Legford közelébe, de az is világos, hogy az emberek kimerültek. Így nem kezdhetik meg a terve legfontosabb mozzanatát, kipihent katonákra volt szüksége. A letáborozás mellett döntött, kellett egy utolsó, nagyobb pihenő mielőtt elkezdődik.

Épp csak megrakták a tüzet, mikor megrezdült egy közeli bokor. Nyomban villantak a kardok, az acél hideg hangja hatolt át a szürkületi, csendes levegőn, ahogy a penge elhagyta a hüvelyét. Résen kell lenni! Meglehet, csupán egy állat motoszkál körülöttük, de éppúgy lehet egy erdei őrző, vagy –  ami még rosszabb – egy legfordi felderítő csapat, hiszen, már bőven az ő területükön jártak.

Pattanásig feszültek az elgyötört idegek, mikor egy fekete holló címert világított meg a tábortűz lángja. Visszatért az előreküldött Blackraeven lovag, akinek a zsoldosok átadták a kívánt információt. Innentől már egyértelmű volt, hogy mindössze egy napnyi járásra voltak a vártól. Nem szabad hibázni!

Godwin nagyúr megkönnyebbülve üdvözölte a lovagját:

- Az áldóját, Ernold, a frászt hoztad ránk!

- Bocsáss meg, Nagyuram, napok óta úgy mozgok, mint egy menyét, bokorról-bokorra, árokból árokba. Már abban sem voltam egészen biztos, hogy Ti ültök a tűz körül.

- Légy üdvözölve, Sir Ernold! Halljuk, mi hírt hoztál! – tér a lényegre Sir Cassian.

- Felbecsülhetetlen értékű információkat szereztem! A két besurranó tolvajnak sikerült felfedniük egy titkos bejáratot a várba, melyet talán az Oroszlánosok maguk sem ismernek. Egy elgördíthető szikla mögött húzódik egy régi Őrző barlang, amit talán több száz éve használtak csempészésre. Onnan egy járat vezet a vár főterére.

Sir Godwin és a többiek szinte elfeledték sajgó tagjaikat, izgatottan hallgatták Sir Ernold beszámolóját. Godwin a bosszúvágytól csillogó szemmel látta maga előtt a tökéletes tervet, amint beosonnak a várba és elrabolják a királynőt. Ha a királynő élete az ő kezükbe kerül, Legford megbénul és harc nélkül megadásra kényszeríthetik a kastély védőit, hisz életükkel felelnek uralkodójuknak.

A sötét terv beteljesülni látszott, a legfordiak még csak nem is sejtették, hogy mire készül Godwin nagyúr, aki már előre dörzsölte a tenyerét. Ő nem követi el apja hibáját.

Ám valaki figyelte a sólyom címeres lovagokat. Valaki, aki éppen akkor hallotta a terv legfontosabb részleteit. Valaki, aki megmentheti Legfordot és keresztülhúzhatja Sir Godwin számításait.
Peregrin.

-Az átkozott mindeneteket, hogy mire készültök? – Peregrin kishíján lefordult a hatalmas fenyő ágáról.

Napok óta követte Godwinék menetét. Mivel az erdei nép között nőtt fel, ismerte a lopakodás és a nyomkövetés fortélyait. Többek között ezért is volt a királynő egyik legfontosabb embere, mert jobban ismerte a rengeteget, mint bárki más az udvarból. Észrevétlenül osont a lombok és bokrok között, ráadásul rengeteg egyéb ösvényt is ismert az Őrzők útján kívül.

Most viszont úgy érezte, egy hegy omlott a vállára. Ez az információ egész Legfordot megmentheti. Egészen eddig kiadhatta volna magát Őrzőnek – abban az esetben, ha elkapják – most viszont teljesen mindegy, honnan jött, Godwin a fejét veszi, hogy a terv ne derüljön ki. Egy rossz mozdulat és vége mindennek.

Egy percet sem várhat, Peregrin elkezdett óvatosan leereszkedni a fáról, de oly halkan és oly vigyázva, ahogy még soha azelőtt. Csak egy száraz ág ne reccsenjen, csak egy állat ne árulja el! Végül egy alsóbb ágig ereszkedett és onnan mászott tovább a mellette lévő fenyőre, így elkerülve az avar zörejét vagy egy kisállat felriasztását. Amint kiért a Blackraeven-ek közvetlen közeléből nekiiramodott, futott míg bírta szusszal, majd ismét felmászott egy fára. Már nem volt közvetlen életveszélyben, nyugodtan átgondolhatta a következő lépést. Izgalmában magában motyogott:

- Akármilyen gyorsan is futnék, még úgysem érnék Legfordba elég rövid időn belül. Egy hollóval kell levelet küldeni, de honnan szerzek hollót? Megvan, az Őrzőktől! Ahj, de mióta elhagytam őket nem szívlelnek igazán… Mi a fenét csináljak?

Azonban most még vívódni sem volt idő! Peregrin végül úgy döntött, segítséget kér. Elővett egy kis sípot, amibe egy szarvascímert faragtak. Még gyerekkorában kapta apjától. Minden Őrzőnek van egy ilyen. Ha megfújják, az avatatlan fülnek úgy tűnik csak egy bagoly rikoltása, egy másik Őrzőnek viszont, egyértelmű üzenet: „segítség kell!”. Peregrin jó erősen megfújta néhányszor. Hamarosan, szinte a semmiből, a szomszédos fán termett egy Őrző.

- Itt vagyok testvér, mi a go… - elakadt a szava. – Peregrin?

- Igen, Matthias. Én vagyok.

Legfordban mindeközben nyugalom honolt. Madelyn királynő épp a reggeli teáját itta, úgy tervezte, a nap hátralévő részét fiával, Leo herceggel tölti. A Napos, kissé hűvös őszi idő, épp tökéletes bejárni a kastély birtokát.

Hirtelen hangok hallatszottak a nagy terem ajtaja felől. Boromir öblös hangja szűrődött át, ahogy épp az őrökkel vitatkozott és fenyegette őket, hogy egy szőröstalpú gyászkakaduvá változtatja mindkettejüket. Lihegve rontott be az ajtón, az őrök szabadkoztak:

- Bocsásson meg, felség, hajthatatlan volt ez a vénember, képtelen kivárni a sorát!

- Vénember, mi? Te tíz év múlva, már olyan szottyadt leszel, mint egy rothadt füge!

- Boromir! – csattant fel a királynő. – Ajánlom, hogy fontos legyen, amiért kéretlenül megzavartál!

- Életbevágóan fontos lehet, felség! Nem rég ért vele ide egy holló, Peregrin küldte a Brickenwood rengetegből! – azzal a varázsló átnyújtotta a lepecsételt tekercset.

A királynő arca komorrá vált. Ha Peregrinnek muszáj volt megoldania, hogy üzenjen a vadon közepéről, az biztos vészhelyzetet jelent – gondolta. Madelyn olvasni kezdte a pergament, közben a szeme egyre tágabbra nyílt. Boromir lélegzetvisszafojtva várt. A királynő hirtelen szólni sem tudott, csak némán átnyújtotta a tekercset a varázslónak.

- Nos, ez baj – foglalta össze a lényeget a mágus, közben az ujjával idegesen kotorászott a hosszú szakállában.

- Ez minden, amit mondani tudsz? Godwin támadást tervez ellenem, a családom ellen és erre annyit tudsz mondani, hogy ez baj?

- Ne félj, felség, rendkívül jó helyzetbe kerültünk. Peregrin levele nélkül valóban veszélyben lennél, de egy ilyen kis létszámú besurranás csak a meglepetés erejével működhet. Elvesztették az előnyüket, innentől nálunk van az irányítás, csapdát állíthatunk.

A mágus arcáról eltűnt a kezdeti aggodalom, helyén egy ravasz mosolyt rajzoltak ki a százéves ráncok, szemében fortélyos cselszövés fénye csillant.

- A levélben az áll, hogy Godwin csapata egy, legfeljebb másfél napnyi járásra van innen. Két órán belül minden fegyveres erőnk parancsnoka legyen a tanácsteremben! – rendelkezett a királynő.

Néhány órával korábban a rengetegben:

- Köszönöm a segítséget Matthias, remélem, a holló épségben megérkezik Legfordba. Ha ennek vége, a királynő nem felejti el a szolgálataidat – tette kezét régi barátja vállára Peregrin.

- Én neked segítettem, nem a királynőnek. Tudod, hogy mi nem szolgálunk uralkodókat. Hálás lennék, ha ez köztünk maradna.

- Rendben van, akkor én vagyok az adósod! Örülök, hogy találkoztunk! – mosolygott Peregrin.

- Én is örültem. Sajnálom, hogy már nem tartozol közénk!

-Látod, mégis itt vagyok. Én nem felejtem, honnan jöttem!

Azzal a két régi barát kezet fogott, Peregrin pedig folytatta útját Legford felé. A neheze még csak most jön.