Az előző fejezetek tartalmából:
Sir Godwin terve, hogy elrabolja a királynőt és ezzel sakkban tartsa a Legfordiakat meghíusult. Két embere fogságba esett és most menekülnie kell. A Folyóvidék fele vezető úton belebotlottak két fiatal legfordiba, Eira lovagnőbe és apródjába Finnianbe. A két ifjú nem várt módon kitartot, de végül alulmaradtak, a leány életveszélyes sérülést kapott.
Emlékeztető a Blackreaven- és a Lionfort-ház ellentétéről:
Az utolsó folyóvidéki csatában Godwin apja, Teoden, megsemmisítő vereséget szenvedett I. Leo királytól a Lionfort-házból. A csata után tíz évvel Godwin, egy árulónak köszönhetően, rajta ütött pár emberével Leo királyon a Bagoly-hegység felé vezető úton. Ezt a király nem élte túl, ezért most felesége Madelyn uralkodik Legaria felett, míg a trónörökös II. Leo elég idős nem lesz. Bár a Blackreaven-ház még mindig a három királyság második legerősebb birodalma, hadereje már nem a régi, így nyílt csatával vagy várostrommal nem tudják átvenni az uralmat Legaria felett. Godwin ezért különböző cselszövésekkel próbálja befejezni apja sikertelen hódítását.
- Hatodik fejezet -
A Folyóvidék
— Hercegnő! Eiraaa! Úrnőőőőm! – ordított Finnian, miközben rohant a földön fekvő lányhoz.
Idegességében és a fájdalomtól megzavarodva, azt se tudta, hogyan szólítsa. Amint Eirához ért, tudta, le kell vennie a lovagnő mellvértjét, hogy megnézze mennyire nagy a baj. Egy pillanatig tétovázott, hiszen bármilyen más esetben ez súlyos vétség lenne, de most élet-halálkérdés. Lehámozta hát a páncélt – már amennyire egy kézzel képes volt rá – és megnézte a sebet. Csúnya volt, de nem halálos, szerencsére a páncél felfogta a szúrás nagyját. Már kezdte volna csíkokra tépni a ruháját, mikor megérkezett a várva-várt őrjárat Sir Tristannal az élén.
— Az Építőmesterre! Gyorsan, vizet és rongyokat! Ti ketten! Csináljatok hordágyat bármiből, amit találtok! – rendelkezett pánikszerűen Tristan.
Néhány éve a királynő elrendelte, hogy minden alakulatban legyen legalább egy olyan katona, aki kapott kiképzést harctéri sebesült ellátásából. Erre korábban nem volt példa, de a királynőnek hála azóta sokkal több katona tért haza. Most pedig a saját lánya élete múlhat ezen.
Miután ellátták Eirát, és elmúlt a közvetlen életveszély, Finnian is megkapta a gyors elsősegélyt: ágakból ideiglenes sín került a kezére, szorosan átkötve vászonnal.
— Hordágyra a hercegnőt és azonnal indulás vissza Legfordba! Amilyen gyorsan csak lehet! – Sir Tristan folyamatosan kiabált, közben olthatatlan vágyat érzett, hogy miszlikbe szabdalja Godwint.
— Uram, egy kisebb csapat ne eredjen Godwin után? – kérdezte az egyik katona.
— Nekem most a legfontosabb feladatom, hogy Lady Eira mellett legyek, míg visszaérünk. A csapatunk létszáma csekély, maximum 3-4 emberünk maradna üldözni őket, de ki tudja, merre járnak mostanra. Az is lehet, hogy bevették magukat a Rengetegbe. Nem. Most a királynő lányának az élete a legfontosabb. Godwinra gondunk lesz utána!
— Értem uram, két emberrel előre lovaglok, hogy biztosítsuk a visszautat.
— Helyes, induljatok máris!
Bonyodalom nélkül visszajutottak a várba. Ez szilárd bizonyíték volt arra, hogy a raevenek tényleg elmenekültek, máskülönben biztos rajtuk ütnek, és kihasználják a kiszolgáltatott helyzetüket. A két előre lovagolt katona már riasztotta az udvart. A kapuban ott várta őket a vár összes orvosa, nővére, testőre, egyszóval teljes volt a készültség.
— Eira! – lélekszakadva Madelyn királynő a hordágyon fekvő leányához – Ugye nem fog meghalni?
— A közvetlen életveszélyt elhárítottuk felség, de biztosat csak az orvosok tudnak majd mondani.
— Engedjetek oda! – hallatszott egy dörgedelmes, öblös hang. Boromir lökött félre minden bámészkodót, majd a hordágyhoz sietett kezében egy flaskával.
— Abban valami gyógyító varázsital van? – kérdezte reménykedve a királynő.
— Úgyis mondhatjuk, de én csak bornak hívom, és ez nekem lesz. Kora reggel van még, csak nem gondolja felséged, hogy ezt józanul ki lehet bírni?
Ritkán dermed meg annyira a levegő, és támad oly vészjósló csend, mint a vén varázsló keresetlen elszólásai után. Ha a királynő szemmel ölni tudna, Boromir már rég nem élne.
— Nyugalooom! Természetesen segíteni jöttem! – azzal elővett egy bőrtarisznyát és kékes színű leveleket húzott ki belőle.
— Ezek az erdei azúrfog levelei. A legjobb gyógyír nyílt sebre kerek e földön. Áztassátok meleg vízbe, majd négy-öt darabbal fedjétek le a sérülést. Mire ezek a hentesek odáig jutnak, hogy összevarrják a sebet, már be is gyógyul.
A hentesnek nevezett három orvos kishíján rárontott a varázslóra, de tekintettel a királynő jelenlétére nyeltek egy nagyot és sietve elindultak a hordággyal. Finnian gyerekkora óta ismerte Boromirt mindig is tisztelte, de néha elgondolkodott azon, hogy nem ölte meg még senki az ilyen megjegyzései miatt. Indult volna ő is a gyengélkedőre, de Boromir rászólt:
— Te gyere velem, fiam!
Boromir kunyhója egy ezeregyszáz éves tölgy törzsében lett kialakítva. Finnian egy ijesztő, zord hajlékra számított, mikor elképzelte egy varázsló kunyhóját. Igencsak megdöbbent, mikor egy zöld pázsittal borított kertbe értek, ami rendezett és barátságos volt. A mágusnak feltűnt, hogy a fiú meglepetten néz körbe.
— Na, mi van kölyök, nem erre számítottál? – kérdezte vigyorogva.
— Hát – kezdte az apród, még mindig a kertet bámulva – bevallom kicsit mást vártam. A fejemben inkább fekete, kiszáradt fák, nyirkos és rozoga faviskó, meg fura állati maradványok jelentek meg.
— Haha, sejtettem. Nem alaptalan ez a hiedelem, de nekem a természet erőt ad, jobb szeretem, ha az eleven élet vesz körül.
Mikor beléptek a kunyhóba, intenzív faillat csapta meg Finnian orrát, a kandallóban tűz pattogott, az asztalon üveg fiolák és könyvek hevertek kinyitva. A kandalló melletti polcon különböző pipák és dohánykeverékek sorakoztak, mellette rengeteg könyv és kódex.
— Mért jöttünk ide, Boromir?
— Rendbe hozom a kezed. Észre se veszed, és máris jobban leszel.
— Miért nem Eirával kezdted, ő nagyobb veszélyben van.
— Először is, az ő sebe egészen más jellegű. Másrészt, azt hiszed az erdei azúrfog csak festett petrezselyem levél? A legritkább és legértékesebb növény a rengetegben. Hónapokig áztattam varázs elixírben. Ha azzal bekötik a sebét, kutya baja sem lesz.
Azzal a mágus felhajtott egy furcsa, zöldes löttyöt, majd erősen megfogta Finnian törött alkarját. Mormolt valamit, a koncentrációtól hegységnyi ráncok tornyosultak fel homlokán. Mindössze öt perc múltán az ifjú apród fájdalom nélkül tudta használni a kezét.
— Ezt meg hogy csináltad? Nem volt se fény, se villámlás, sem semmi varázslatos! – értetlenkedett Finnian, noha a keze teljesen meggyógyult.
— Haha - hümmögött Boromir – az mind csak humbug. Tudod, a varázslóknak sokszor olcsó trükkökhöz kell folyamodniuk, hogy az emberek higgyenek az erejükben. De ez sok energiát felemészt. Én nem csinálok semmi látványos hókusz-pókuszt, cserébe sokkal gyorsabb és erősebben mágiát használok.
— Elképesztő! – hüledezett Finnian.
Nem sok ideje maradt csodálkozni, Boromir már tessékelte is ki az ajtón, mondván indulnak vissza Legfordba. Rögtön előállított két lovat – az Építőmester se tudja, honnan –, azzal úton is voltak a vár felé.
***
Eközben Lady Madelyn, Sir Tristan és Peregrin a várfalon sétálva tanácskoztak.
— Nem szabad hagyni, hogy Godwin lélegzetvételhez jusson, addig kell lecsapni rá, míg menekül! – jelentette ki a királynő.
— Egyetértek, felség, kérek engedélyt egy zászlóalj kiállítására a legjobb harcosainkból, hogy a nyomorult holló után eredhessünk!
— Felesleges – fűzte hozzá hűvösen Peregrin.
Tristan szeme villámokat szórt, de nem szólt közbe.
— Godwin pontosan erre számít, hogy utána küldünk egy kisebb hadsereget. Mostanra a Folyóvidék kellős közepén lehet és biztosra veszem, hogy hagyott hátra lefizetett őrszemeket, akik figyelmeztetik, ha veszély közeleg. Észrevétlenül kell megközelítenünk.
— Beöltözhetünk egyszerű kereskedőknek – javasolta Cassian.
— Persze, egy zászlóalj kereskedő… Egy egyszerű folyóvidéki is azonnal észreveszi a különbséget – folytatta Peregrin.
— Akkor nincs más hátra, egy kis létszámú csapatra van szükség, akik pont hihetőek kereskedőknek vagy földműveseknek. – gondolkodott hangosan a királynő.
— Így van! Javaslom, hogy én és Boromir menjünk. Mivel nem vagyunk lovagok, még véletlenül sem bukhatunk le, és a kilétünk sem ismert – folytatta Peregrin.
— Attól tartok igaza van felség. Ahogy én is ismerem a raevenek valamirevaló harcosait, úgy ők is kiszúrnak minket – adott igazat Tristan.
— Elegek lesztek ehhez ketten Peregrin? Mit csinálsz, ha rájuk találsz?
— Megtesszük, amit meg kell. Efelől ne legyen kétséged felség – szögezte le Peregrin.
A visszatérő Boromirt is bevatták, aki azonnal kötélnek állt, már csak azért is, mert a vimtosi bor messze földön híres nedű. Felpakolták a szekeret, másnap hajnalban indulás. Az időjárás azonban nem volt túl kegyes hozzájuk. Még aznap este elkezdett esni az eső, és napokig el sem állt.
A Folyóvidék talán a leggazdagabb szeglete a Három királyságnak. Területileg a nagyrésze Vimtoshoz, egy kisebb része pedig Legáriához tartozik. Tengeri kikötői és a területén keresztül kanyargó Veres folyó kereskedelmi központtá tette a térséget. A messziföldről érkezett áruk itt cseréltek gazdát, épp úgy, mint a helyiek halászatból és mezőgazdaságból származó portékái. Ahol ennyiféle ember megfordul, ott könnyen el lehet rejtőzni és információkra szert tenni. Pontosan tudta ezt Godwin nagyúr is, akinek már egy újabb nagyszabású terven járt az esze. A helyi szóbeszéd és az emberek politikai álláspontja fontos tudás, melyhez a legkönnyebben a helyi tavernákban és kikötőkben jut az ember. Ernald és Thomlin feladata volt, hogy figyeljék a lehetséges legfordi üldözőket és lefizessenek embereket, akik hátra maradnak őrszemnek. Amíg nem érnek át Folyóvégre, addig az oroszlánosok még lecsaphatnak rájuk. Csakhogy a hatalmas felhőszakadás őket is hátráltatta. Csapdába estek az Scaligan-szigeten. A Veres folyó áradása miatt a szigetet a szárazfölddel összekötő két híd nem ígérkezett túl biztonságosnak. Scaligan-szigetén az egyetlen település a Bearburn nevű falu volt. Legfontosabb épülete a Fogatlan Medve nevű taverna. Mikor a három megfáradt blackraeven betért ide a szakadó eső elől, szinte elszédültek a tömény szagtól, ami arcul csapta őket. A rossz idő miatt – és mert nem volt jobb dolguk – a falubeliek szinte egytől egyig itt gyűltek össze. Minden sötét szegletben és szabad asztalnál hangoskodó vendégek ültek, álltak vagy épp feküdtek. Némelyik asztalnál komoly tárgyalás folyt. Kétes ügyletek zavarba ejtő részletei íródtak a felek komor arcára.
— Három kupa sört kérünk, de hamar! – lépett a pulthoz Ernald.
A kocsmáros komótosan a lovag felé fordult, és fél szemmel végig mérte, aki az álruha miatt egy egyszerű utazó benyomását keltette. Kényelmesen odasétált a türelmetlen vendéghez, rátámaszkodott a söntésre, majd mély, dörmögő hangon válaszolt Ernaldnak:
— Nézd, öregem. Itt maximum egy orrba vágást kaphatsz hamar, ha így beszélsz. Vagy kettőt, attól függ, milyen hangulatban vagyok. Ezután a kocsma úriközönsége is csatlakozik, akik lelkesen összevernek. Ezek errefelé rendes népek, utána fizetnek neked egy kör italt. Azért nem ételt, mert addigra nem lesz, amivel megrágd.
A blackraeven lovagnak hirtelen elakadt a szava. Godwin - noha magában jól szórakozott a kocsmáros szavain - gyorsan közbelépett, mielőtt Ernaldot elönti a méreg és leleplezi magukat.
— Elnézést kérek a társam modoráért. Azt hiszem kihagynánk, ezt a nagyszerű lehetőséget és csak egyszerűen kérnénk három sört – azzal letett két ezüstpénzt a kocsmáros elé. Az bólintott, majd oldalra fordult, hogy kitöltse az italokat. Godwin odahajolt lovagjához és idegesen suttogta:
— Fékezd magad, hallod? Nem kelthetünk feltűnést, egy kocsmai verekedés nem segít elvegyülni.
Thomlin mindig is tisztelte Sir Godwinban, hogy kegyetlen indulatossága ellenére, rettentő hidegvérűen tud viselkedni, mikor a helyzet megkívánja. Leültek egy asztalhoz a taverna viszonylag csendesebb sarkában.
— Na, jól van, figyeljetek! Nemcsak azért jöttünk a Folyóvidékre, hogy elkerüljük a legfordi katonákat. Egyrészt tárgyalnom kell Vimtos királyával, másrészt errefelé találni olyan alakokat, akik talán segíthetnek kiszabadítani Cassiant és Sam-et.
— Szóval nem hagyjuk őket magukra? – csillant fel Thomlin szeme.
— Nem, persze, hogy nem. Egyébként is, Cassian a blackraeven sereg parancsnoka, egyáltalán nincs a házunk abban a helyzetben, hogy tiszteket osztogasson az ellenségnek. Sajnos a haderőnk még mindig nem a régi.
Néhány nap múlva az eső - mely addig hol szakadt, hol elállt – végleg alábbhagyott, és egy hét után először végre kisütött a nap. A hollócímeresek azonnal folytatták az útjukat és meg sem álltak Folyóvég városáig. A mögöttük haladó Peregrin és Boromir pedig három nap lemaradásban megérkezett Bearburn-be. A heves esőzés őket is hátráltatta.
— Ez vidék kész pokol, ha elered az eső – dörmögött Boromir.
— Ne is mondd, egy nap előnyük volt, mostanra biztosan messzebb járnak – tette hozzá Peregrin, miközben lekászálódott a szekérről. Nem szeretett sokáig egy helyben ülni, ezért néha a fogat mellett sétált, néha pedig felült hátra.
— Annyi baj legyen, a lényeg, hogy a Fogatlan Medve még a helyén van!
— Az micsoda? – kérdezte Peregrin.
— A Fogatlan Medve? Az egész Folyóvidék legszerencsétlenebb tavernája. Éppen két birodalom határán fekszik. Itt MÁR nem a finom Legáriai sört mérik, a bor pedig MÉG nem vimtosi hordókból származik. Viszont két legáriai ezüstért egy hordót gurítanak eléd!
A hosszú úttól elcsigázott két legfordi betért hát a kétes hírű kocsmába, bár Peregrint inkább az érdekelte, vajon sikerül-e megtudniuk valamit a menekülő blackravenekről. A tavernában, ha lehet, most még nagyobb volt a felfordulás. Valaki az asztalon egyensúlyozott, más a sör csap alá feküdt, egy bátor harcos pedig párbajra hívta ki a pulton várakozó sült pulykát.
— Tobey! – rikkantott Boromir.
— Boromir! – rikkantott Tobey, aki a Fogatlan Medve tulajdonosa, csaposa és rendfenntartója is volt egyben. Ezt úgy kell érteni, hogy keményen fegyelmezte a sokszor arcátlan vendégeket. Sir Ernald elsőkézből tapasztalhatta meg mindezt pár nappal ezelőtt.
— Drága barátom, megkínálnál minket egy kupa borral? Porzik a torkunk a hosszú út után.
— Bár az utak porzanának! Ez a fránya eső jó pár napra elvágott az utánpótlástól. Az emberek szomjúsága viszont nem apadt, úgyhogy fogytán a készlet. Nade, meglátom mit találok itt hátul – azzal befordult a pult mögötti ajtón.
— Tudod, Tobey valaha udvari pohárnok volt, ott ragadt rá ez a fene nagy jómodor. Ki nem állhatja, ha valaki lenézi és tiszteletlen– magyarázta mosolyogva Boromir.
— Ez nagyszerű, máguskám, de nem kéne a küldetésre koncentrálni? Italunk már van, de információnk az nincs.
— Nyugalom, barátom, a legjobb helyen vagyunk, ha meg akarsz tudni valamit az errefelé elhaladókról. Itt mindenki megáll, főleg, ha észak felől jön, ahogy mi és Godwinék is.
Hamarosan megjelent Tobey egy üveggel és két kupával. Boromir szíves üdvözlete az udvari időkre emlékeztette, ami annyira megindította, hogy még a fizetséget sem fogadta el.
— Mi járatban erre? Legford nincs ám a szomszédban! – érdeklődött a termetes kocsmáros.
— Sajnos részleteket nem árulhatunk el, de nem találkoztál errefelé szokatlan alakokkal? – tért a tárgyra Peregrin.
— Cimbora! Itt minden alak fura és szokatlan, kérlek, pontosíts! – nevetett Tobey.
— Hát, bizonyára a környék embereit azért már ismered, nem járt erre véletlen három idegen?
— Hmm… Most, hogy mondod. Egy őszbajszú fickó, meg két társa. Az egyik igazán goromba volt, még a sört is úgy kérte, mintha ez csak egy útszéli késdobáló lenne.
— De hát, ez a kocsma tényleg az út szélén van, és az imént egy részeg fickó épp késsel dobott célba arra a hordóra – értetlenkedett Peregrin. Boromir a fejét fogta, gyorsan közbevágott:
— Egek öregem, hogy mondhatsz ilyet? Tobey igazán büszke erre a helyre és biztosra veszem, hogy aki a kést dobta, az is tisztelettel beszél veled, nem igaz?
— Valóban! Törzsvendég, megtanítottam a tiszteletre. Igaz, hogy ehhez párszor bele kellett hajítsam a lótrágyába, de hát mindenki másképp tanul – válaszolt vérig sértve és dacosan a pocakos kocsmáros.
— Jól tetted! Visszatérve a három illetőre, nem tudod merre mentek tovább? – Boromir próbálta visszaterelni a beszélgetést az eredeti medrébe.
— Hát… Azt tudom, hogy kelet felé indultak tovább, ami érthető, mivel Scaligan-re csak akkor jön valaki, ha tovább megy Folyóvégre, vagy, ha onnan jön. Annyit hallottam még, mikor elmentem az asztaluk mellett, hogy valami asszertről beszélnek. De nem hallgatóztam, az tiszteletlenség.
— Köszönjük Tobey, már ez is nagy segítség! – válaszolt Peregrin.
Miután egyedül maradtak az asztalnál, Peregin halkan kérdezte Boromirt:
— Tudod, mi lehet az az asszert, amiről mesélt?
— Neked van ötleted?
— Van bizony. Asserthau. Vimtos legnagyobb kikötővárosa. Folyóvégről számtalan hajó indul oda.
— Akkor indulás, úgyse voltam még arra, ott már biztosan vimtosi bort adnak – lelkesült fel a varázsló.
— Godwinéknak több nap előnyük van, a tengeren pláne lehetetlen beérni őket. Engem tudod, mi aggaszt? Hogy Asserthau-tól mindössze egy napnyi járásra van Asterlan, a vimtosi királyi székhely. Szerintem Godwin odatart. Fogalmam sincs miért, mi a terve, de tapasztalatom szerint egy uralkodó akkor találkozik egy másikkal, ha megtámadja vagy, ha szövetkezni akar. Szerintem az első lehetőséget elvethetjük, így viszont marad a második, ami nyugtalanító.
— Az Építőmester szakállára mondom, Peregrin, annyit beszélsz, hogy az is elfárad, aki hallgatja, mondd a lényeget!
— Dalgarothba kell mennünk!
Boromir kezében megállt a pohár és torkán akadt a falat. Erre a válaszra nem számított.
